Francine Rivers: A mestermű by Harmat kiadó

Köszönetnyilvánítás

Az írói lét egyik nagy áldása, hogy elbeszélgethetek olyanokkal, akik jól ismernek egy-egy területet, ahová addig be sem tettem a lábamat. Sok segítséget kaptam, mire kanyargós úton eljutottam A mes‑ termű megírásáig. Szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik tudásukkal és bátorításukkal elősegítették ezt:

Gary LeDonne megosztotta, amit a fiatalkorúak bíróságáról és a lakásotthonokról tud.

Heather Aldridge-től, a Sonoma megyei rendőrség kriminológiai részlegének munkatársától, illetve Christopher Wirowektől, a San Franciscó-i halottkémi hivatal aligazgatójától tudom, milyen szabályok és gyakorlatok szerint azonosítják az ismeretlen személyeket és tárolják az ezzel kapcsolatos adatokat.

Ulla Pomele bocsátotta rendelkezésemre egy lakásotthon napi szintű programrendjét és az ott végzett tevékenységek listáját.

Debbie Kaupp hosszú listát közölt egy személyi asszisztens különböző kötelezettségeiről.

A fivérem, Everett King beszámolt az általa elszenvedett csendes szívrohamról, az azt követő szívműtétről és a defibrillátor beültetéséről.

Az „Allude” néven ismert valamikori bandatag, graffitiművész mesélt utcai kalandjairól és bukásairól, amelyeket San Francisco part menti kerületeiben élt át.

Barátnőm, Carolyn Dunn meghívott, hogy hivatásos, profi csa-

ládterapeutákkal beszélhessem át a szereplőimet. Köszönöm, Uriah Guilford, Candace Holly, Terri L. Haley, Laurel Marlink Quast, Gary Moline és Rebecca Worsley, hogy beleláthattam a valóságába annak, milyen kötődési zavarok gyötrik a traumatizált gyerekeket, és hogy hogyan hatnak ki azok a felnőttkorra. Laurel Quast a krízisterhesség által érintett nők között, illetve a gyermekelhelyezésben végzett munkájába is betekintést engedett, amire szintén nagy szükség volt.

Ashley Huddleston és Tricia Goyer szívbe markoló történeteket osztottak meg velem a traumatizált gyerekek pszichéjéről, valamint a nevelő- és örökbefogadó szülők harcairól, akik szeretik őket, és a gyógyulásukért dolgoznak.

Antanette Reedtől, a Kern megyei gyermekvédelem helyettes igazgatójától alapvető információkat tudtam meg az állami gondozás rendszeréről.

Amikor elvesztem a történetben, és nem találtam az utat, felhívtam Stan Williams sztoridoktort, aki feltette a szükséges kérdéseket, hogy újra rátaláljak az irányra.

Drága barátnőm, Holly Harder lenyűgözően tájékozódik az interneten. Ha eltévedtem a kibertérben vagy nem bukkantam rá egy téma bizonyos részleteire, leadtam a segélyhívást, és Holly perceken belül megtalálta, amit kerestem.

Ezer köszönet Coeur d’Alene-i ötletbörzés barátnőimnek: Brandilyn Collins, Tamera Alexander, Robin Lee Hatcher, Karen Ball, Sharon Dunn, Gayle DeSalles, Tricia Goyer, Sunni Jeffers, Sandy Sheppard, Janet Ulbright – mind bámulatos, istenfélő nők. Imádságban, történetszövésben, jó hangulatban mindig számíthatok rájuk, és ha akadályba ütközöm, ez a rendkívüli nőcsapat segít átjutni rajta. Colleen Phillips, rokon lelkem, chilei misszionárius a kezdetektől része a projektnek. Köszönöm, hogy „végighallgattad” Roman és

Grace útjának variációit, és hogy elsőként olvastad, véleményezted és javítottad a kéziratot – nem egyszer, hanem kétszer –, mielőtt le mertem adni.

Szintén hálás vagyok zseniális ügynökömnek, Danielle Egan-Millernek a meglátásaiért és az írói karrierem menedzselésére fordított hosszú munkaóráiért. Nagy áldás, hogy az üzlet összetett részleteit megbízható kézben hagyhatom, hogy az írásra koncentráljak.

Hálás vagyok továbbá a Tyndale Fiction vezetőjének, Karen Watsonnak, aki a kérdéseivel mindig beindítja kreativitásomat. Kö -

szönöm Cheryl Kerwin, Erin Smith, Shaina Turner és Stephanie Broene munkáját, akik írói Facebook-oldalam kezelésének oroszlánrészét végzik. Robin Lee Hatcher a weboldalamért felel, a lányom, Shannon Coibion pedig a blogomért és a beérkező levelekért.

Végezetül hálával tartozom Kathy Olsonnak is, aki hosszú ideje szerkeszti a könyveimet, átlátja a folyamatot és a történetet. Remekül ért ahhoz, hol kell megvágni, átrendezni a szöveget, beilleszteni egy korábbi vázlat egy-egy jelenetét. Nélküle ez a könyv sem születhetett volna meg.

Isten áldja minden olvasómat abban, amit a jövő tartogat számára! Mindannyian Isten mesterművei vagytok.

Roman Velasco a tűzlépcső tetejére érve átlendült a falon, fel a lapos háztetőre. Lekuporodott, és sietve haladt tovább. A négyemeletes bérházhoz tapadva egy másik épület állt: tökéletes felület egy graffitihez. Az utca túloldalán egy bank magasodott, a főbejáratán már ott virított a művész keze nyoma.

Egy vállrándítással megszabadult a hátizsákjától, és előszedte az eszközeit. Sietnie kellett: Los Angeles sosem alszik. A sugárúton még hajnal háromkor is zúgtak az autók.

Az alkotását mindenki látja majd, aki keletről közelít. Kockázatos feladat, de fekete nadrágjában, kapucnis pulóverében nehéz észrevenni, kivéve, ha valaki kifejezetten itt keresi őt. Tíz perc. Ennyi kell, hogy felvigye a falra a táncoló figurákat – amelyeknek mindegyike a Monopoly cilinderes üzletemberét idézi, és közülük az utolsó éppen leugrik az utcára. A szemközti épületre azt fújta fel, amint a figura pénzeszsákokkal megpakolva belép a bankba.

A papírsablon beleakadt valamibe és elszakadt. A művész káromkodásokat motyogva próbálta gyorsan megragasztani. Feltámadt a szél, letépett egy darabot a papírból és magával vitte. A sablon hosszú volt, értékes percekbe telt rögzíteni. A férfi festékszórót fogott, felrázta, de amikor megnyomta a gombot, nem történt semmi. Átkozódva húzott elő egy másikat, és már fújta is a festéket.

Egy autó közeledett. A művész lenézett, és a lassító járőrkocsi láttán ledermedt. Vajon ez a rendőr járt itt egy órája is, amikor ő épp a bank felé

tartott? Akkor, a rendőrautó láttán nyugodt, céltudatos léptekre váltott, remélve, hogy azt hiszik, az éjszakai műszakból igyekszik haza. A járőr lassított, és jól megnézte magának, de aztán továbbment, és amint eltűnt a távolban, Roman gyorsan felfestette a képet a bank üvegajtajára. Most pedig folytatta a munkát. Még pár perc. Csak fújta-fújta a festéket.

A féklámpa tűzvörösen izzott fel az utcán: a rendőrautó megállt a bank előtt, majd fehér fénycsóva világította meg a bejáratot.

Még egy utolsó perc. Két végső mozdulat, aztán Roman óvatosan elkezdte leszedni a sablont a falról. Több ragasztószalagot használt a megszokottnál, ezért tovább tartott a művelet. Amint az utolsó papírcsík is feljött, Roman három egybefonódó betűt fújt a falra, amelyek repülő madarat formáltak.

Egy rendőr kiszállt az autóból, elemlámpával a kezében.

Roman lekuporodott, feltekerte a sablont, majd betömködte a hátizsákjába a festékespalackok mellé. A fénysugár feljebb kúszott, egyre közelebb hozzá. Amikor Roman megindult a tetőn, a fény átvillant a feje felett, de aztán eltűnt valahol lentebb. A graffitis megkönnyebbülten vette vállára a táskát, és kissé felemelkedett.

A fénycsóva visszaröppent rá, a falra festve a körvonalait, mire ő a fejét lesunyva nekiiramodott.

Az elemlámpa fénye végigkövette őt a tetőn. Kiáltást, lábdobogást hallott. A szíve csak úgy dübörgött, ahogy átugrott a szomszédos épületre. Keményen ért földet, de egy gurulás, és már talpon is volt, rohant tovább. Jó vastag aktája lehet már a Madárnak a rendőrségen. Nem fiatalkorú, nem közmunka fenyegeti néhány bandalogóért: ha elfogják, várja a börtön.

Sőt, ami még rosszabb, az ügy tönkretenné Roman Velasco bimbózó hírnevét, amelyet valódi festőművészként szerzett. A graffitijei komoly hírnevet hoztak neki ugyan az utcán, de egy galériában nem sokra menne vele.

Az egyik rendőr visszaszállt a járőrkocsiba, a kerekek csikorogva felpörögtek. Nem adták fel.

Néhány házzal arrébb Roman észrevett egy nyitott ablakot, ezért úgy döntött, inkább felkapaszkodik oda, ahelyett hogy leereszkedne az utcára.

Kocsiajtó csapódik. Valaki felkiált. Laza éjszakájuk lehet, ha a két rendőr ennyi időt szán egy graffitisre.

Roman egy újabb tető peremén vetette át magát. A rohanásban egy félig üres festékespalack kicsúszott a táskájából, és szétpukkant a járdán, mire a rendőr riadtan kapta elő a fegyverét, és célba vette a menekülőt.

– Állj! Rendőrség!

Roman megragadta a nyitott ablak párkányát, és bemászott a lakásba. Lélegzet-visszafojtva fülelt: a hálószobában egy férfi horkolt. Lassan megindult előre, de két lépést sem tett, és nekiment valaminek. A szeme lassan hozzászokott a konyhai gépek halvány fényéhez. A tulaj mindenféle lommal tömte tele a lakását, egy rossz mozdulat, és a zsúfolt nappali lesz a betolakodó végzete. Roman a hátizsákját a kanapé mögé tette. Halkan kinyitotta a bejárati ajtót, kilesett, hallgatózott. Semmi mozgás, néma csend. Aztán a hálószobából horkantás, mocorgás zaja szűrődött ki. Kislisszant a lakás ajtaján, és behúzta maga után. A lépcsőházba nyíló ajtó beragadt: ha rángatná, meghallanák. Megtalálta a liftet, majd egyre hevesebben verő szívvel várta, hogy végre megérkezzen. Ping! Az ajtó kinyílt, Roman belépett, és megnyomta a mélygarázs szintjét jelző gombot.

Csak nyugi! Hátratolta a kapucniját, beletúrt a hajába, mély levegőt vett, és lassan kifújta. A liftajtón túl jól megvilágított garázs várta. Roman pár pillanat alatt felmérte a terepet. Tiszta a levegő! Megkönynyebbülten indult meg a mellékutcára vezető felhajtó felé.

A rendőrautó ott várakozott a járdaszegélynél. Nyílt a kocsiajtó, mindkét rendőr kiszállt.

Roman eljátszott a gondolattal, hogy kitalál valami mesét arról, hová indul hajnali háromkor, de valami azt súgta neki, nem tudná kidumálni magát a bilincsből.

Úgyhogy inkább nekiiramodott. Egy lakónegyed felé futott, egy utcányira a főúttól. A rendőrök a nyomában loholtak, mint kopók a róka után.

A graffitis befordult egy sarkon, végigszaladt egy kocsifelhajtón, aztán átugrott a fal felett. Már úgy érezte, sikerrel járt, amikor rájött, hogy nincs egyedül az udvaron. A németjuhász felpattant, és üldözőbe vette. Roman átrohant a telken, átmászott a hátsó kerítésen, a kutya pedig a drótnak csapódott, aztán vadul csaholva kaparni kezdte. A célpontja közben földet ért, de felborított néhány kukát, annyira sietve próbált felszívódni. Most már a környék összes kutyá-

ja fújta a riadót. Roman gyorsan haladt, de észrevétlenül, az árnyak között maradva.

Lámpák kapcsolódtak fel. Hangok hallatszottak.

A kíváncsi szomszédok majd lelassítják a rendőröket a kérdéseikkel, amúgy se valószínű, hogy a kerítéseken át magánterületre is követnék a graffitist. Még néhány utcányit szedte a lábát, azután sétára váltott, hogy kifújja magát.

A kutyák már nem ugattak. Roman hallotta, hogy autó közeledik, ezért elbújt egy fagyalsövény mögött. A járőrkocsi lassítás nélkül haladt át a következő kereszteződésen a Santa Monica Boulevard felé. Talán végre lerázta őket. Nem kockáztatott, inkább várt még néhány percet, mielőtt kimerészkedett a járdára.

Egy órába telt, mire visszaért a BMW-jéhez. Beszállt, indított, aztán nem bírta megállni, és keletnek fordult, hogy megszemlélje a művét.

A bank délre letakaríttatja az ajtót, de a szemközti épületre festett kép tovább megmarad majd. Az elmúlt néhány évben a Madár akkora hírnévre tett szert, hogy néhány tulajdonos szívesen meghagyta a graffitit a házán. Roman remélte, hogy erről a művéről is így döntenek majd. Olyan közel került ahhoz, hogy lecsukják, hogy már csak ezért sem örült volna, ha az alkotása egy-két nap alatt a múlt ködébe vész.

A sztrádán lassan megélénkült a forgalom. Hogy úrrá legyen a kimerültségén, Roman bekapcsolta a légkondit. A hideg levegő arcon csapta, így ébren maradt, amíg fel nem ért a Topanga-kanyonba. Az ereje elszivárgott, rossz hangulat kerülgette. Örülnie kellett volna a sikeres éjszakai akciónak, helyette azonban úgy érezte magát, mint egy öregember, aki csak arra vár, hogy ledőlhessen végre.

Lassított, rákanyarodott a házához vezető, kaviccsal felszórt útra. Egy gombnyomás, és a garázsajtó már nyílt is. Három akkora – sőt nagyobb – autó befért volna, mint a 740-ese. Leállította a motort, majd egy kicsit várt, amíg az ajtó berregve bezárult mögötte.

Ahogy megmozdult, hogy kiszálljon, hirtelen minden ereje elszállt. Egy percig csak ült, megvárta, hogy a furcsa érzés elmúljon, de aztán a hátsó ajtóhoz érve megint erőt vett rajta. Megtántorodott, fél térdre esett. Öklével megtámaszkodott, szemét a betonra szegezte.

A szédülés alábbhagyott, Roman lassan felállt. Aludnia kell. Enynyi. Egy háborítatlan éjszaka rendbe hozza. A hátsó ajtón belépve néma csend fogadta.

Kicipzárazta, és levette a fekete kapucnis felsőt. Végighaladt a folyosón a hálószobája felé. Túl fáradt volt, hogy lezuhanyozzon, ahhoz is, hogy a légkondit levegye 18 fokra, sőt enni sem maradt ereje, pedig a gyomra görcsölt az éhségtől. Levetkőzött, és elterült a bevetetlen ágyon. Talán szerencséje lesz, és álomtalanul alussza végig az éjszakát.

A graffitis akciók izgalmáért legtöbbször rémálmokkal fizetett: újra a Tenderloin negyedben járt, Los Angelesben, gyermekévei helyszínén. Fakó Gyerek előbb-utóbb mindig előmászott a sírból.

A hajnal sugarai bedöftek az ablakon. Roman behunyt szemmel menekült a sötétségbe.

Grace Moore korán felkelt. Tudta, hogy sokáig tart átszelni a völgyet, és szeretett volna időben odaérni az első kisegítő alkalmazotti munkanapjára. Nem volt biztos benne, hogy ebben a pozícióban eleget keres majd ahhoz, hogy kibérelhessen egy kis lakást magának és a kisfiának, Samuelnek, de valahol el kellett kezdenie. Minél tovább marad Garciáéknál, annál bonyolultabbá válik a helyzet.

Selah és Ruben nem siettették a kiköltözéssel. Az asszony még mindig remélte, hogy Grace meggondolja magát, és aláírja az örökbeadási papírokat. Grace nem akart hamis reményeket táplálni Selah-ban, de nem volt hová mennie, pedig napról napra egyre jobban vágyott az önállóságra.

Több tucat önéletrajzot küldött ki az elmúlt egy évben, mióta elbocsátották, de csak néhány helyről hívták be interjúra, állást pedig sehol sem kapott. Mindenhol felsőfokú végzettséget vártak el, Grace pedig csak másfél évet teljesített az egyetemből, mielőtt felfüggesztette a tanulmányait, hogy anyagilag támogatni tudja a férjét, Patricket a diplomája megszerzésében. Visszatekintve már abban sem volt biztos, hogy Patrick valaha szerette őt. Minden ígéretét megszegte. Szüksége volt Grace-re, ezért kihasználta. Ilyen egyszerű.

Elizabeth néni jól mondta: valóban ostoba volt.

Samuel megmozdult a rácsos ágyban, mire édesanyja óvatosan kivette. Örült, hogy felkelt, mert így maradt ideje megszoptatni és kicserélni a pelenkáját, mielőtt átadja Selah-nak.

– Jó reggelt, kisember! – Beszívta a fia babaillatát, leült a frissen megvetett egyszemélyes ágyra, és kigombolta a blúzát, hogy megetesse a kicsit.

Samuel fogantatásának körülményei és a bonyodalmak, amelyek vele együtt beléptek anyja életébe, abban a pillanatban jelentőségüket vesztették, amikor Grace először tartotta őt a karjában. Egy óra sem telt el, és tudta, képtelen lenne örökbe adni, nem számít, mennyivel jobb élet várna a gyermekre Garciáéknál. Ezt Selah-val és Rubennel is közölte. Grace számára minden nap újabb kínszenvedést jelentett, amikor rábízta az asszonyra Samuelt, amíg ő próbálja megoldani, hogy gondoskodni tudjon magáról és a kisfiáról.

Másoknak megy, Uram. Nekem miért nem?

Másoknak van családja. Grace-nek csak Elizabeth néni jutott.

Atyám, kérlek, hadd alakuljon jól ez az állás! Uram, segíts! Kérlek! Tu‑ dom, hogy nem érdemlem meg, mégis erre kérlek. Könyörgök!

Szerencsére jól szerepelt a munkaerő-közvetítő cég interjúján és tesztjén, így felkerült a listára, Mrs. Sandoval pedig talált is egy lehetőséget számára. „Négy magasan kvalifikált jelöltet küldtem eddig oda, de egyikőjük sem felelt meg. Szerintem a megbízó maga sem tudja, mit akar. Most csak ezzel szolgálhatok önnek.”

Grace akkor is vállalta volna, ha a főnök maga az ördög, annyira kellett már a rendszeres bevétel.

Harangjáték csengése rántotta ki Romant a sötétségből. Azt álmodta talán, hogy a Westminster-apátságban jár? Átfordult az ágyban, és már éppen megnyugodott volna, amikor a harang ismét megszólalt. Valaki csengetett. Lenne egy-két keresetlen szava az előző tulajhoz, aki ezt az átkozott harangrendszert telepítette! Roman káromkodva húzta a fejére a párnát, remélve, hogy elnyomja a dallamot, amely bezengte az egész, közel ötszáz négyzetméteres házat.

Ismét csend. A betolakodó feltehetőleg értette a célzást, és távozott. Roman megpróbált visszaaludni, de amikor harmadszor is felcsendült a harangszó, bosszúsan felordított, és felkelt. A gyengeség ismét meglegyintette. Felborított egy félig üres vizespalackot és az ébresztőórát, de aztán sikerült megkapaszkodnia, és így elkerülnie, hogy végigterüljön a padlón. Kevesebb mint huszonnégy óra alatt harmadszor. Lehet, hogy gyógyszerre fanyalodik, hogy végre kialudhassa magát? Most azonban másra sem vágyott, csak hogy kitölthesse dühét a csengőnyomkodón.

Melegítőalsót húzott, a földről felkapott egy gyűrött pólót, és mezítláb kisétált a folyosóra. Bárki áll is az ajtó túloldalán, megbánja, hogy valaha a birtokára lépett! A harangjáték megint rákezdett, épp amikor a művész felrántotta az ajtót. Egy fiatal nő pillantott fel meglepetten, majd elhátrált, amikor Roman átlépte a küszöböt.

– Nem tud olvasni? – bökött az ajtó melletti táblára a férfi. – Ügynökök kíméljenek!

A lány őzszeme tágra nyílt, békéltetőn emelte maga elé a kezét. Sötét, göndör haját rövidre vágva hordta, fekete blézeréről, fehér blúzáról és gyöngysoráról sütött, hogy irodai dolgozó. Valami mintha felderengett volna Roman fejében, de félresöpörte.

– Tűnjön el! – Roman hátralépett, és becsapta az ajtót, de nem jutott messzire, mert halkan kopogtattak. A férfi ismét kivágta az ajtót, és dühösen meredt a betolakodóra. – Magának meg mi baja?

A lány ijedtnek tűnt, mint aki menten elszalad, de nem tágított.

– Az ön kérésére jöttem, Mr. Velasco.

Az ő kérésére?

– Én rendeltem volna egy nőt a küszöbömre hajnalok hajnalán?!

– Mrs. Sandoval kilenc órát mondott. Grace Moore vagyok. A munkaerő-közvetítő cég küldött.

Roman odavetett egy rövid, velős szitokszót, mire a lány szeme megrebbent, és elpirult. A férfi haragját mintha elfújták volna. Nagy‑ szerű. Ez remek.

– Elfelejtettem, hogy jön.

Roman látta a nőn, hogy a legszívesebben ott sem lenne. Nem hibáztatta érte. Eszébe jutott, hogy megkéri, másnap jöjjön vissza, de tudta, hogy akkor sosem látná többet. Ha már ébren van, akár ébren is maradhat. Roman rándított egyet a fején, és hagyta, hogy az ajtó kitáruljon.

– Jöjjön beljebb!

Az elmúlt egy hónapban már négy kisegítőt hajtott el. Úgy tűnt, Mrs. Sandoval türelme hamarabb elfogy, mint az övé. „Egy utolsó próbát még teszünk, Mr. Velasco, de ha nem válik be, megadom magának a konkurensem számát.”

Kellett valaki, aki felveszi a telefont, és intézi a hétköznapi ügyeket, levelezést, a számlákat és a programok szervezését. Roman nem kiképző őrmestert keresett, de nem is dadát vagy amatőr pszichológust, aki kielemzi a művész lelkét. Nem is arra a dús keblű, mélyen

dekoltált szőkére volt szüksége, aki csak tologatta a papírokat, de az iktatásukhoz már nem értett. A szőkének voltak ötletei, hogy mi kellene inkább egy festőnek irodista helyett, és Roman akár igent is mondott volna a felajánlkozására, ha nem lett volna már bőven elég dolga hasonlókkal. A nő három napig dolgozott nála.

Amikor nem hallott lépteket maga mögött, Roman megállt, és hátrapillantott. A lány még mindig odakint állt.

– Mire vár? Meghívóra?

Erre már belépett, és halkan becsukta maga mögött az ajtót, de úgy tűnt, menten elszalad.

Roman bocsánatkérő mosolyt villantott rá.

– Hosszú volt az éjszaka.

A lány motyogott valamit. Roman nem értette, de nem akarta elismételtetni vele. A férfi érezte, hogy mindjárt megfájdul a feje, a kőpadlón kopogó magas sarkú pedig csak rontott a helyzeten. Szomjas volt, és már nagyon kellett a szervezetének a koffein. Belépett a nappaliból nyíló konyhába. A lány megállt a nappali szélén, ahová két lépcsőn lehetett lelépni, és döbbenten bámulta a boltíves menynyezetet meg a Topanga-kanyonra néző üvegfalat. Napfény áradt be az ablakokon, amiről Romannek eszébe jutott, hogy a többség épp a nyolcórás munkanapját tölti.

Kinyitotta rozsdamentesacél-hűtőjét, kivett egy üveg narancslevet, lecsavarta a kupakot, és a szájához emelte a palackot.

– Mit mondott, hogy hívják? – kérdezte, miután eleget ivott.

– Grace Moore.

A lány ránézésre tökéletesen illett a munkakörbe: higgadtnak, nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak tűnt. Szép volt, takaros és fitt, a húszas évei közepén járhatott, de nem volt Roman esete. Ő a dús idomú szőkéket szerette, akik ismerik a dörgést.

Grace-nek feltűnhetett, hogy figyeli, mert visszanézett Romanre, ahogy általában a nők, bár ők nem ilyen tartózkodóan.

– Gyönyörű a kilátás, Mr. Velasco.

– Mindent meg lehet unni.

A férfi letette a narancsleves palackot a pultra. Látszott, hogy a lány nem érzi jól magát. Érthető, hiszen nem fogadták valami kedvesen. Roman halványan rámosolygott, de Grace Moore kifejezéstelen arccal nézett vissza rá. Helyes. Romannek alkalmazottra van szüksége, nem barátnőre. Vajon zokon veszi az első kérését?

– Kávét főzni tud?

Válaszul a leendő alkalmazott tekintete az automata kávégépre tévedt, amely a kisujja egyetlen nyomására megőrli a kávét, felmelegíti a tejet, és elkészíti a lattét.

– Nem azzal. Egy egész kanna kávét. – Átengedte a lánynak a konyhát. – A hagyományos kávéfőzővel.

– Milyen erősen szereti?

– Erősen. – A férfi elindult a folyosó felé. – Folytatjuk, miután rendbe hoztam magam.

Roman belépett a zuhany alá, ahol akár hárman is elfértek volna. Beszappanozta magát, közben az oldalfúvókákat is bekapcsolta az odafentről érkező vízesés mellé. Ha nem tett volna ilyen rossz első benyomást Grace Moore-ra, most hagyná, hadd várja végig a húszperces, teljes testes vízmasszázst. Így viszont elzárta a csapot, kilépett, félrerúgta a használt törülközőket, és lekapta a polcról az utolsó tisztát. A szennyestartó már rég túlcsordult, egyetlen jó farmer maradt a szekrényben. Roman fekete pólót húzott, közben a lábára keresett valamit. Rátalált a fekete sportcipőre, amelyet az előző éjjel viselt, de tiszta zoknira már nem bukkant hozzá.

A konyhában finom kávéillat fogadta a férfit. Asszisztensjelöltje épp a mosogatógépet pakolta be.

– Nem mondtam, hogy takarítsa ki a konyhát – szólalt meg Roman.

– Baj, hogy megtettem?

– Csinálja csak.

A lány kinyitotta az alsó konyhaszekrényt, majd zavartan egyenesedett ki.

– A mosogatószert hol tartja?

– Kifogyott.

– Bevásárlólistát ír? – érdeklődött a lány.

– Maga a személyi asszisztens. Kezdje el! – A gránitpult olyan tisztának tűnt, mint a férfi beköltözése óta soha. – A narancslé hol van?

– Azt mondta, kávét szeretne. – Grace megtöltött egy bögrét, és letette Roman elé. – Ha tejszínt vagy cukrot is kér, el kell árulnia, hol rejtegeti.

Nem gúnyolódott. Romannek tetszett a lány óvatos mosolya.

– Feketén iszom. – A férfi belekortyolt a kávéba. Az asszisztensjelölt az első próbán átment. – Nem rossz.

Jobb, mint a Starbucks, de Roman nem akarta elsietni a dicséretet.

Többről szólt ez az állás, mint a kávé, jóval többről. A férfi remélte, hogy ez a lány jobban fogadja majd a sokféle feladatot, mint azok, akiket Mrs. Sandoval korábban küldött. Az egyik a fejéhez vágta, hogy főzzön magának kávét.

– Megmutatom, hol dolgozik majd. – Roman végigvezette Grace-t a keleti szárnyon, és benyitott egy ajtón. – Parancsoljon! – A férfinak nem kellett benéznie, hogy tudja, mi várja odabent a lányt.

Minden korábbi alkalmazottnak akadt a művészhez egy-két keresetlen szava, viszont ötlete már nem, hogy miként foghatna neki a munkának. Vajon ez a lány alkalmas a feladatra?

Grace Moore egy darabig csak állt némán, azután óvatosan belépett. Lassú mozdulatokkal eljutott a szoba közepére, és körbenézett a papírhalmokon. A beépített szekrény nyitott ajtaja mögött karton tárolódobozok sorakoztak, többségük felcímkézetlenül.

Roman már majdnem elindult, de tudta, hogy a kérdéseket nem kerülheti el.

– Mit gondol, képes rendet tenni a káoszban? – A lány olyan sokáig hallgatott, hogy a férfi zokon vette. – Na, mit mond?

– Egy hét nem elég, hogy mindent rendbe rakjak – felelt végül Grace.

– Nem mondtam, hogy egy hét alatt meg kell lennie.

A lány hátranézett rá.

– Ennél tovább egyetlen személyi asszisztensét sem tartotta meg, vagy tévedek?

A személyzetis biztosan figyelmeztette.

– Nem, azt hiszem, ez igaz. A legutolsó három nap után távozott, mondjuk, azt hitte, egy festőnek csak egy aktmodell kell, semmi más – közölte Roman.

Grace Moore bíborvörös lett.

– Nem modellkedem.

– Semmi gond. – A férfi futólag végigmérte Grace-t, és nekidőlt az ajtófélfának. – Nem modellt keresek. – Már megint olyan idegesnek tűnt a lány. Roman nem akarta elijeszteni. – Hanem aki odafigyel a részletekre.

– Mit szeretne, hogyan rendszerezzem az… – mutatott körbe Grace a zűrzavaron – információt. Van bevett módszere?

– Ha lenne, nem uralkodna itt ekkora káosz.

– Könnyen karban tartható rendszert akar – vonta össze enyhén a szemöldökét a lány –, ha nem tévedek.

– Ha létezik olyan. Képes rá?

– Nem tudom, de tennék egy próbát. Jobban értem majd, mire is van szüksége, ha átrágtam magam mindezen.

Roman ellazult. A lány egyenes és őszinte. Ez tetszett neki. Volt egy olyan érzése, hogy Grace pontosan érti majd a feladatot, és azt is, hogyan végezzen hamar. Minél hamarabb, annál jobb.

– Akkor rajta! – Roman az utolsó korty kávét is eltüntette. – Még az is lehet, hogy maga tovább bírja, mint a többiek – villantott Gracere egy bátorítónak szánt mosolyt, majd elindult a folyosón.

– Mr. Velasco – lépett ki utána a lány –, még egyeztetnünk kell a legszükségesebbekről.

Roman megállt. Úgy megkönnyebbült az előbb! Remélte, hogy a lány nem rontja el a kedvét.

– A legszükségesebbekről? – kérdezett vissza a festő.

– Először is íróasztalra és irodai székre van szükségem. Valamint iratszekrényre, telefonra és hétköznapi irodaszerekre.

Hogy is mondta az előbb a lánynak? Aki odafigyel a részletekre.

– Művész vagyok, ha esetleg ezt nem közölték. Hétköznapi dolgokkal nem foglalkozom. Ráadásul sokat kér, rögtön az első napján.

– Nem ülhetek kempingszéken heti ötször napi nyolc órát. A munkához több kell egy összecsukható asztalnál. Odabent szinte lépni sem lehet – sandított hátra a szobába Grace. – Telefon akad esetleg?

– Igen, meg számítógép is, hacsak az előző lány meg nem lépett vele.

– Megkeresem mindkettőt.

– Biztos, hogy ennyi minden kell ide?

– Igen, ha azt akarja, hogy rendesen iktassam a holmiját, és ne kartondobozokba hányjam vagy hódgátat építsek belőle, akkor kell.

Roman úgy érezte, már nem tűnik minden olyan fényesnek, mint néhány pillanattal korábban.

– Szerződések, mintavázlatok, megkeresések… ez a holmi a munkám része.

Ha szemernyi kétsége lett volna afelől, hogy a munkaerő-közvetítő soha többé nem áll szóba vele, Roman biztos megmondta volna Grace Moore-nak, hová dugja a legszükségesebbek listáját. De sajnos a férfi tudta, mit tenne Mrs. Sandoval. Roman pedig kezdhetné elölről a végtelen hajszát egy olyan asszisztens után, aki képes és hajlandó elvégezni a munkát. Talia Reisner ültette el a bogarat a fülében, hogy

kell valaki, aki kézben tartja „az élet triviális tényezőit”, hogy Roman a művészetére koncentrálhasson.

Grace Moore csak állt némán, nem kért elnézést. Vajon tartozik vele egyáltalán?

– Vegye meg, ami kell!

– Honnan szerzi be az irodaszereket?

– Sehonnan. – Roman a szájához emelte a bögrét, aztán rájött, hogy üres. – Keresse meg a számítógépet, aztán találja ki! – Legelőször is még egy kávé kell, aztán indulhat a nap.

– És önt hol…

– A műtermemben leszek!

– Ami pedig…

– Végig a folyosón, a lépcsőn fel, aztán jobbra! – A férfi megállt, hátrapillantott. – Vezesse körbe magát a házban! – Azzal otthagyta a lányt a folyosón, felkapta a kávéval teli kannát, és a műterem felé vette az irányt.

Két órán át nem is látta a személyi asszisztensét, aztán egyszer csak hallotta, hogy halkan kopogtatnak az ajtófélfán: Grace Moore kért engedélyt a belépésre. A lány megtalálta a laptopot.

– Parancsoljon, a lista az árakkal. Ha van hitelkártyája, meg is rendelek mindent. Holnap délutánra kiszállítják.

– Csináljuk! – Roman a papírra lökte a ceruzáját, belenyúlt a farzsebébe, de nem talált ott semmit, mire szitokszót mormolt el az orra alatt. – Maradjon ott, ahol van! Mindjárt jövök!

A tárcája nem volt sem a ruhásszekrényben, sem az éjjeliszekrényen. Roman dühbe gurult. Áttúrta a szennyest, minden zsebbe benyúlt, aztán egyszer csak eszébe jutott, hogy a kesztyűtartóban hagyta az éjjel. Hangosan káromkodva talpalt ki érte.

Grace Moore ott állt, ahol a főnöke hagyta, meg sem mozdult. Nem fogadta el a hitelkártyát, hanem a laptopot nyújtotta oda Romannek.

– Ha egyetért a rendeléssel, adja meg a kártya adatait! – kérte.

– Csinálja maga!

A lány visszarettent, elakadt a lélegzete.

– Ezek bizalmas adatok – mondta végül Grace.

– Amiket magának is ismernie kell, ha nekem dolgozik. – Roman elvette a laptopot, egy pillantást vetett a végösszegre, és néhány cifra szóval kommentálta, mire a lány sarkon fordult, és elindult kifelé.

– Most meg hová megy?

– Sajnálom, nem dolgozhatok önnek – felelte Grace udvariasan, de tántoríthatatlanul.

– Egy pillanat! – A férfi a rajzasztalra ejtette a laptopot, és a lány után eredt.

Grace Moore már a földszinten járt.

– Várjon egy kicsit! – Roman követte a lányt az irodába. Grace épp a vállára vette a táskáját. Sápadt volt, a szeme sötéten villant, ahogy a férfira nézett. Ennyire megijesztette volna?

A lány előrelépett, keze a táska bőrpántjára fonódott.

– Kérem, álljon félre! – mondta határozottan.

Roman észrevette, hogy Grace Moore helyet csinált az asztalon a munkához, és már néhány takaros papírkupacot is összerakott. Maradnia kell!

– Árulja már el, miért mond fel máris! – kérte a lányt.

– Listába foglaljam?

– Nézze – emelte fel Roman a kezét –, rossz napomon kapott el.

– Mrs. Sandoval szerint nincsenek jó napjai. – Mély, reszkető sóhaj tört fel a lány mellkasából, de állta a férfi tekintetét. Látszott, hogy megbánta a hirtelen kijelentést, de Roman nem tudott vitába szállni vele.

– Jó, de mondjuk, Mrs. Sandoval emberei sem igazán váltak be. Az egész folyamat elég bosszantó, és akkor szépen fogalmaztam –kezdett magyarázkodni a művész.

– Erről nem én tehetek, Mr. Velasco.

– Sosem mondtam, hogy maga tehet róla.

A lány hátralépett.

– Nem áll szándékomban megharagítani, Mr. Velasco.

Ez zavarja?

– Nem magára haragszom, én csak… – Roman halkan elkáromkodta magát. – Nem tudom, mit akarok, de azt hiszem, magára van szükségem.

Biztosan rendes, rendezett háttérből jött ez a lány. Apa, anya, takaros ház a takaros külvárosban, magániskola, egyetemi diploma. Mintagyerek. Roman semmi csúnyábbat nem mondott, mint amit egy bevásárlóközpontban hallani, láthatóan mégis megsértette vele a nőt. Jobban kell vigyáznia, ha nem akarja elüldözni magától Grace Moore-t.

– Maga itt dolgozik majd, én a műteremben. Alig látjuk egymást – ígérte a férfi.

– A személyi asszisztens szorosan együttműködik a főnökével. A munkával jár – a lány nem hagyta magát.

– Azért annyira szorosan talán mégsem… – fordult huncutba Roman mosolya, de amikor látta, hogy nem talált jó fogadtatásra, mindenféle burkolt célozgatás nélkül folytatta. – Talán ne hívjam a személyi asszisztensemnek?

– Hívjon Ms. Moore-nak!

A lány engedett egy kicsit, de egyúttal határokat is szabott. Roman úgy döntött, hogy tiszteletben tartja azokat.

– Rendben, Ms. Moore. – Tud ő udvarias lenni, ha a helyzet úgy kívánja. Grace Moore összevont szemöldökkel vizsgálgatta, mint bogarat a nagyító alatt. – Legalább két hetet adjon, mielőtt felmond!

A lány válla kissé mintha ellazult volna.

– Két hét – Grace Moore ezt úgy mondta, mintha egy egész élet lenne, aztán mégis hagyta lecsúszni a válláról a táska szíját. – Kérem, még egyszer ne káromkodjon nekem!

– Ha káromkodom, nem magának teszem, de igyekszem vigyázni, ha ott van. Megegyeztünk?

A művész kezet nyújtott: a lány az ajkába harapott, aztán elfogadta. Grace keze hideg volt, és enyhén megremegett, mielőtt elengedte a férfiét.

– Jobb, ha folytatom a munkát – jelentette ki Grace.

Roman értette a célzást. Ha új asszisztense olyan hatékonynak bizonyul, mint amilyennek tűnik, ezúttal akár működhet is a dolog. Hirtelen rádöbbent, hogy kíváncsi a lányra.

– Miért kisegítő munkát keresett? – érdeklődött a férfi.

– Mást nem találtam. – Grace elvörösödött.

A művész hirtelen nyeregben érezte magát.

– Jó tudni, hogy magának is kell annyira a munka, mint nekem az asszisztens. – Semmi válasz. Roman félrebiccentette a fejét, úgy fürkészte a lányt. – Hol dolgozott, mielőtt közvetítőnél próbálkozott?

– Egy PR-cégnél.

– És azért jött el, mert…?

– Létszámfelettivé váltam, így mondjuk elegánsan. – Grace a férfira pillantott. – Ajánlólevelem is van, ha érdekli.

– Mrs. Sandoval biztosan átvilágította.

Grace Moore nagy levegőt vett.

– Valóban kell az állás, Mr. Velasco, de biztosan sejti, hogy a kise-

gítő munkánál valami jobbat keresek. Addig viszont megteszek mindent. – Grace finoman megvonta a vállát, mintha nem lenne biztos benne, hogy az elég lesz. – Ön nagyon más, mint az előző főnököm.

– Úgy érti, bunkó?

A lány megint elvörösödött! Roman nem emlékezett rá, hogy látott-e valaha nőt elvörösödni, főleg háromszor néhány órán belül.

– Az előző főnököm úriember volt.

Vagyis Roman nem az. Pedig megtanították, hogyan játssza el, ha kell.

– Miért nem dolgozik már neki? – faggatta tovább a lányt.

– Nyugdíjba ment, az ügyfeleit pedig egy másik cég vette át, ahol minden pozíció be volt töltve.

Roman ismét végigmérte a személyi asszisztensét. A férfi nem igazán örült, hogy rajta kívül más is szabályokat hoz a házában, de ez a lány többre jutott két óra alatt, mint az előző négy együttvéve. És kedvelte Grace-t, bár maga sem tudta, miért. Talán mert Grace Moore-t egyáltalán nem érdekelte. Még kellemes is lehet, ha a lány nem kérdez, csak elvégzi a munkát.

– Akkor rendben vagyunk?

– Két hétre – közölte szigorúan a lány.

– Oké! – nevetett fel halkan Roman. – Van dolga mindkettőnknek. Leadjuk a rendelést, és bele is vághat!

Gyermekkoruk árnyai elől egyikük sem menekülhet örökké – vajon együtt sikerül-e a szembenézés, és győzhet-e a szenvedélyes szerelem a múlt felett?

A sikeres Los Angeles-i festőművész, Roman Velasco látszólag mindennel rendelkezik, amire csak vágyhat: hírnév, megrendelések, vagyon és nők. Ám a lélegzetelállító Topanga-kanyonra nyíló hatalmas házában gyerekkora démonai kísértik. Újdonsült személyi asszisztense, Grace Moore kezdetben nem sejti, hogyan birkózik szenvtelen főnöke a múltjával az alteregója segítségével – titokban egy hírhedt, rejtélyes graffitis névjegyét hagyva az épületek falain. Romanhez hasonlóan Grace is küzd a maga történetével és titkaival. Miután egy katasztrofális házasság teljesen tönkretette az életét, megfogadta, hogy soha többé nem hagyja, hogy a szerelem megkísértse. De ahogy egyre jobban megismeri a hírnév mögött rejtőző férfit, mintha múltjaik széttört darabjai lassan összeállnának… egészen addig, amíg egy váratlan esemény örökre meg nem változtatja a kapcsolatukat – és mindkettőjük életét.

„Gyönyörűen megírt történet hitről, romantikáról és az igazi szabadságban kapott erőről.” – Bookreporter

Francine Rivers (1947– ) írónő Kaliforniában él. A Megváltó szeretet című bestselleréből készült filmet 2022-ben mutatták be. Munkásságát számos rangos amerikai és nemzetközi alkotói díjjal ismerték el, többek között megkapta a Christy Awardot és az Amerikai Romantikusregény-írók RITA-díját. Könyveit több mint harminc nyelvre fordították le.

ISBN 978-963-288-967-2

Francine Rivers: A mestermű

NEW YORK TIMESBESTSELLER

FRANCINE RIVERS

A mESTERMŰ FRANCINE RIVERS

A FÉRJEMNEK, RICK RIVERSNEK.

Köszönetnyilvánítás